° - metaSophie - °

William Shakespeare: II. Richard – karriertörténet két részben
„A többi néma gyász”

Fordította: Spiró György
Rend: Almási-Tóth András

    A Spiró György által fordított II. Richard című drámát október 16-án mutatták be a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiójában.

       A II. Richard elejét képezi annak a nyolc színdarabból álló dráma-ciklusnak, amelyben Shakespeare Anglia történelmének legviharosabb szakaszát mutatja be összefüggő, kronológiai sorrendben – azonban Spiró György és a rendező szemléletében mindez tragikomikus karriertörténet, amelyben két ember sorsa feszül egymásnak és fonódik össze a hatalomért. Richard, akit az egész nép utál elkövetett kapzsiságaiért és adóztatásáért, száműzi rokonát, Bolingbroke Henriket, Hereford hercegét, s eladósodásában rá akarja tenni a kezét birtokaira, azonban Henrik lázadást szít, s végül letaszítja Richardot a trónról. A helyzet tragikomikus élét az adja, hogy Henrik ellen már trónrakerülése elején összeesküvés szövődik, mint ahogy ő is összeesküdött Richard ellen, de ezt meghiúsítják. Henrik további sorsa azonban költői homályba vész, mivel ez a színdarab egyik legvégső jelenete.

    A színház előtermében való várakozás közben a gondolataim felét az kötötte le, miközben újra és újra megvizsgáltam a jegyemet, és a tájékoztató füzetet, hogy nem írták-e el, és ez tulajdonképpen a III. Richard, amit oly sokszor dolgoztak fel színházban és filmben egyaránt – tehát nem rendelkeztem semmilyen előismerettel a drámát illetően - és sok kérdés vetett fel bennem az is, vajon milyen lehet a négyszáz éves shakespeare-i dramatikus szöveg Spiró (át?)fordításában. Éppen ezért, és a Shure stúdióban látott más színdarabok stílusa miatt, a színdarabbal kapcsolatos elképzeléseim nem korlátozódtak kosztümös színészekre és korabeli stílust megidéző díszletekre – a megsejtett kortárs kontextus ellenére is kissé meglepett, ami odabent várt.
   

A díszletet mindössze hat-nyolc, egymásnak tolt szürkésfekete, kocka alakú elem és két lelógó mikrofon alkotja. A belépő szereplők – egy negyven-ötven körüli ápolónő (Majzik Edit) felsliccelt és mélyen dekoltált ruhában, egy fehér zubbonyba bújtatott tolószékes férfit (Kaszás Mihály) tolva maga előtt, akinek a fejét kiálló csavarokkal tűzdelt, fém, félkör alakú, reteszszerű fejfedő „ékesíti”, majd a két ellenség: Bolingbroke Henrik (Lengyel Tamás), karjára csatolt fém rombusszal, és Norfolk hercege (Kocsó Gábor), mindkettő fekete, hajszálcsíkos öltönyben, előbbi elegánsan hátranyalt, utóbbi idegességtől kócos hajjal, majd maga a király (Dolmány Attila) léptet be cseppet sem fakó, fekete pólóra vett vörös öltönyben, fém és szintén rombuszszerű „nyakvédővel”, sötét aljjal, lakkos cipőben, s azon nyomban végigvágja magát az elemeken, római kori tartással, hedonista támaszban várva a két ellenség mondókáját. Nem kifejezetten XIV. századi látvány.
 

Az első órában csupán II. Richard megjegyezhető figura, nevével és titulusával együtt, és ez a homályosság nem csak a történet bonyolultságának okozata, hanem a többszerepes színészeké, például az ápolónő játssza Nothumberland grófját, egy udvarhölgyet, és York hercegnét is – és a futurisztikus, letisztult díszletek és ruhák cseppet sem segítenek a szerepek közötti mozgás dekódolásában. A rendezés csak a fekete, fehér, vörös, szürke és fém színeket használja.  Zavaró még, hogy a szereplők nem egymással beszélnek, hanem a közönségnek monologizálnak (ennek ékes jele a két mikrofon, amelyet a súlyosabb gondolatok közlésekor vesznek igénybe) így a viszonyok alig érthetőek. Mellesleg a mikrofonba való ordibálás fizikailag nagyon is zavaró és idegesítő rendezői elemként bukkan fel az emlékezetemben.

Azonban a színdarab második felére érthetőbbé válik, hogy ez is, és még sok minden szimbolikus jelentéssel bír – tulajdonképpen egy egész jelrendszer épül fel a látottak és hallottak először különbözőnek tűnő, de lényegében nagyon is összetartó, koherens egészéből. Ez a koherencia azonban nem elég ahhoz, hogy beleéljük magunkat a darabba, csupán Richard játékakor tudunk erős koncentrációval megfeledkezni arról, hogy színházban ülünk. A közönség felé forduló dialógusok a szereplők kapcsolatainak ridegségét, érzelemmentességét és távolságtartását szimbolizálják, emellett azok érdekbeliségét is – minél hangosabban beszél egy adott szereplő, annál határozottabb, jobban akar elérni valamit. Ezekben az esetekben látható legélesebben a kimondott szöveg és a kimondás módja közti, az ehhez társuló látvány ellentéte. De ugyanilyen ellentét és szimbólum a szereplők rangja és kinézete közti távolság – egy lordot nem feltétlenül képzelünk el öltönyben… de erről is kiderül, hogy mindez épp a mondanivaló aktualitását jelzi, s így a szereplők átlényegülnek – a lordból politikus, a hercegből pártelnök válik, a grófokból párttagok, akik az épp pillanatnyilag erősebb oldalt támogatják, a király pedig miniszterelnök, aki látja a mögötte kialakuló ellenállást, de bízik hatalmában, és nem érzékeli időben a veszélyt.

Véleményem szerint ezeket a karaktereket, társadalmi státuszokat jelölik a fém csatolmányok: a királyon nem korona van, hanem a nyakán egy rombuszalakú merevítő – amely a tragédia során egyre inkább azt sugallja számunkra, hogy királynak lenni mindig felszegett fejjel kell, és nem is lehet másképp – az uralkodói címmel jár a méltóság, a hiúság és a fölényesség, s végül a büszkeség - és a büszkeség elvesztésével együtt veszti el Richard a nyakmerevítőt is, és mindig felszegett fejtartását. Bolingbroke hercegnek a karján van ugyanilyen – a rombuszforma a hercegségét, s leendő királyságát jelzi (mert csak a királynak van ilyen alakú „éke”), az pedig, hogy a karján van; a biztos kéz jele, egy józan emberé, aki tudja, mit miért cselekszik, a kezében tartja a megfelelő embereket, akik a még be nem teljesült hatalomhoz hozzásegítik, például York herceget, (Törköly Levente) aki  bal vállát és felkarját beterítő páncélt visel – a színész egész alakjához (határozott arc, izomzat, markáns fellépés, fekete körszakáll, mély hang) és az általa megformált szerephez (nemes, nagy múltú család, vagyon, kemény fellépés) is teljesen illik – nála van az erő: fizikai és nemesi tartás, valamint a nép bizalma, és a gyakorlatias mérlegelés – Richard vesztét érezve rögvest átpártol Henrikhez. A szimbólumelméletemet még megerősíti, hogy bal lábán fém lábszárvédőt visel a szolga is – rangjelzés a megfelelő helyen.

A színpadi tér üressége megengedi a következtetéseket, sőt – követeli, hogy lássunk mélyebbre a felszínnél. A feketés elemek egyszer ággyá, másszor trónná, vagy hegyekké válnak képzeletünkben, az utazást pedig a Radiohead együttes elvont-modern elektronikus zenéje kíséri, ha fontos események közt van út. Ezen az állandó szignón kívül még egyetlen hangeffektet használ a rendezés – ez pedig a nép hangja. Csak hang, a tömeg moraja, nem fejez ki éljenzést vagy gyűlöletet – létezésük kétszer-háromszor felbukkanó dalbetétje ez.

A használt hangokban ugyanúgy, mint a ruhákban, van valami steril mocskosság – finoman jeleznek valamit, többnyire szép küllemű belső rothadást, de olykor a tragédia előszelei ezek. A szereplők megítélése sem egyértelmű. Richardot utálnunk kéne – arrogáns és öntelt, mindemellett kapzsi is, és nem riad vissza mások kisemmizésétől sem; mikor a színdarab elején száműzi Henriket, feltett szándéka annak vagyonát birtokba venni, azonban Henrik bosszúja utoléri, mielőtt ezt megvalósítaná. Eszerint Henriket szeretnünk kéne – ambiciózus, uralkodásra termett keménykezű fiatal, jogosan jár el, mikor nem tűri a száműzést, amit félig-meddig jogtalanul kapott (Norfolk és Bolingbroke vádaskodásából senki nem kerül ki győztesen, mindkettőt száműzi Richard) és puccsot szervez. De mégsem ez történik – megkedveljük Richardot, aki szenved az árulástól, aki cinikus és gúnyos, és akit szeret a felesége (Lévay Viktória), sőt, Henrik sem gyűlöli – épp ezért veti börtönbe halálbüntetés helyett. De leginkább azért kedveljük, mert Richard az egyedüli szereplő, aki érez.

Megvet, szeret, a másikra is néz mindeközben, beszéde nem monoton, mondvacsinált és hangsúlytalan, átérzi a szavakat, a helyzetét, trónfosztásakor az egész színpadot betölti fájdalmas és keserű szenvedésével, körbejárja a teret, ugrál a függöny mögötti vasrudakra, a többiek fejéhez vágja hűtlenségüket, miközben meztelenre vetkőzik – majdnem meztelenre, és ez körülbelül az egyetlen megengedett apró humor: alsónadrágjára tett kezével kérdőn néz Henrikre, ezt is levegye-e(ő nemet int). Henrik érzelemmentes. Richard felesége is annak mondható – szerelme Richard felé is inkább neurotikus hisztéria, nem mutat és nem is sejtet érzelmi mélységet. A többiek teljesen. Richardon kívül egy figura sem válik szerethetővé, sajnálat tárgyává.

Elgondolkodtató, hogy az egyedül Richard által birtokolt érzelmi képesség a rendezés sajátja-e, vagy a színészek hibája. Nem egyértelmű például, hogy a tolószékes férfi patetikus monológja, és Nothumberland gróf(né)jának „szerelme” Henrik iránt vajon a rendező látomása miatt üres-e. Előbbi fröcsögve ordít, utóbbi olyan, mintha egy nagyon buzgó, melldüllesztő, szemét előreszegező, határozottan kommunista párttitkárnő szobra lenne, és minden szavában szobor is marad, mélyhangú vonzalma száraz és közönyös, York hercegénél pedig szintén erősen felmerül bennem a túljátszás gyanúja. Lehetséges, hogy ez már hiba, nem a jelrendszer része.

Éppen ezért is talán tényként szögezhetem le, hogy az egész darabot Richard személye tartja valamennyire össze, általa értjük meg a szimbólumokat, ő lehel életet a saját szerepébe, tökéletesen átélt és megformált karakterével színesíti a többi szerepet, szereplőt is, mikor jelen van a színpadon egyszerre konzisztenssé válik újra a darab. A nélküle folyó jelenetekben a darab ritmusa teljesen megtörik, a szereplők színészekké válnak, a párbeszédek felolvasott szöveggé, a sokszor koncentrált beleélés egyszerre kizökkenésbe fullad. Dolmány Attila zseniális játéka sajnos nem elég a delíriumos felejtéshez, a színdarab kívülről tekint ránk.

A színdarab legemlékezetesebb mozzanata is hozzá kapcsolódik, ami nem más, mint Richard haláltusája – egy szolga a börtönben méreginjekciót szúr a nyakába, minden ok nélkül. Az egyik legélethűbben eljátszott szenvedés; fájdalomtól gyötrődve vonaglik a földön, miközben arcát próbálja kordában tartani, tagadni a szenvedést (másoknak csakúgy, mint önmagának), a büszkeség uralkodói arcával meghalni – mindezt nem túljátszva és teljesen hitelesen. Lebilincselő alakítás, azonban, mint említettem, nem elég a katarzishoz, nem következik be a csoda, s talán azért sem, mert Richard halála után is folytatódik a darab, végső közönybe és vértelenségbe száműzve azt.

A többi néma gyász – hirdeti az alcím, ami eredetileg a ki nem mondott veszteségre utal, Henrik majdhogynem szótlan reakciója Richard halálára. Azonban a darab után ez nem marad csupán a színpad és színészek anyagában, hanem karon fogva távozik velem, hiány és léha kiüresedett csalódottság formájában rám tekint, én pedig bólintok mindarra, ami lehetett volna ebben a darabban, de nem volt, nem sikerült. A többi néma gyász.

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat